A latrinaszolga éjszakája

 Vannak, akik a bűztől menekülnek; én benne éltem, s talán belőle is születtem. Gyermekkorom óta a város méhének legsötétebb zugait ismertem: a szennyárkokat, a csatornákat, a latrinákat. Az emberek, kik nappal keresztet vetettek, ha rám néztek, éjjel titkon nekem köszönhették tiszta udvaraikat és illatos hálókamráikat. A szenny – ez volt az én mesterségem, és én alázatosan, de megvetve, el is fogadtam sorsomat.

Sosem ismertem apámat. Anyám azt mondta, a pestis vitte el, mikor még csecsemő voltam, de a piaci asszonyok mást suttogtak: hogy apám maga volt a városi dögkutak őre, s hogy egy napon a föld nyelte el, mert túl mélyre hajolt a rothadásba. „Vér nem válik vízzé” – mondta egyszer egy pap, mikor elűzött a templom küszöbéről, ahol vizet kértem. Azóta tudtam: bennem is a mocsok vére kering.

Az éjszaka volt az én napom. Amikor a harang tizenkettőt ütött, és a koldusok is nyugovóra tértek, én akkor indultam útnak, vállamon a vödörrel, kezemben a hosszú nyelű vaslapáttal. Az utcákon ilyenkor csak a patkányok mocorogtak és az őrjáratok lámpásai táncoltak. A sötétségben minden ház egyformának tűnt, de én ismertem mindegyik titkát: tudtam, melyik ablak mögött rejtőzik paráznaság, hol bűzlik a gyónatlan bűn, s hol lakik az, aki magát szentnek hiszi.

Egy éjjelen, midőn a hold alig derengett a város falai fölött, egy különös levelet találtam a küszöbömön. A pergamenen vörös pecsét díszelgett: egy holló koponyát tartott csőrében. A sorok, melyek alatta álltak, remegő kézzel íródtak, mégis különös eleganciával:

„A Szent Ilona utcában, a kolostor mögött álló házban sürgős tisztogatás vár. Csak éjfél után jöjj. Arany jutalom.”

Nem kérdeztem. A szegény ember sosem kérdez.

A város legősibb negyedébe vezetett utam. A házak itt egymásnak dőltek, mintha a saját bűneik súlya alatt roskadoznának. A Szent Ilona utca szűk sikátorrá vékonyodott, s végül egy fekete kapuhoz vezetett. A kapu rozsdás zsanérjai önmaguktól megmozdultak, mikor hozzáértem.

Bent félhomály uralkodott. A levegő állott volt, s valami ismeretlen, édeskés illat terjengett – nem az, melyhez hozzászoktam, hanem valami, ami egyszerre vonzott és taszított. A ház belseje elhagyatottnak tűnt, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

A pince felől halk csobbanás és egy furcsa, hörgő nesz hallatszott. Amint közelebb léptem, a falakon mintha nedvesség gyöngyözött volna, s a kövek színe sötétebb volt a megszokottnál.

A lépcső alján egy ajtó állt, és a küszöbön egy vödör – tisztán, üresen, mintha várna. Mikor lehajoltam érte, egy csepp fekete folyadék hullott a fejemre a mennyezetről. Nem víz volt. Sűrűbb, melegebb, és az illata… az emberi testé, mikor már elfelejtett lélegezni.

Ekkor hallottam először a hangot.

„Te is közéjük tartozol…”

Nem tudtam, honnan jön. Visszhangzott a falakról, s végül úgy tűnt, belülről hallom – nem a fülemmel, hanem az elmémmel. A levegő hűvös lett, s a lámpásom fénye remegni kezdett.

Aztán megláttam a szemeket.

A latrina mélyéről, a sötétségből egy arc nézett rám. Előbb csak a körvonalait láttam, aztán a szemüregeket – fekete üregeket, melyekbe mintha a pokol maga fújna leheletet.

A testem mozdulni sem bírt. A szemek mintha megkötöztek volna. A száj lassan kinyílt, és egyetlen szó, alig hallható, de végtelenül tiszta hang szállt fel a sötétségből:

„Bűn.”

A falakon nedves foltok jelentek meg, alakot öltve: arcokat formáltak, mindegyik ismerős volt. A város lakói, azoké, akiknek a házához évek óta jártam. Arcuk torz volt, szemük üres, s ajkukról lassan szivárgott a fekete lé.

„Tisztíts meg minket…” – suttogták kórusban.

A világ elmosódott. A lámpásom kialudt, s én térdre estem. A sötétség ekkor mozdult meg – élőn, lélegzőn, mint egy lény. A hideg valami végigkúszott a lábamon, majd a mellkasomon, s mikor elérte a torkom, éreztem, hogy lélegezni sem tudok.

Egy pillanatra megpillantottam a vödröt. Már nem volt üres. A fekete anyag lassan hullámzott benne, s a felszínén mintha arcom tükröződött volna – de nem az én arcom. Egy másiké. Azé, aki a mélyből nézett rám.

Amikor magamhoz tértem, hajnal pírja derengett a város tornyai fölött. A fekete ház eltűnt. Csak egy omladozó falmaradvány állt ott, ahol előző éjjel jártam. A földön azonban ott feküdt a vödröm – tele sötét, olajszerű folyadékkal. A tetején egyetlen aranyérme úszott.

Elvittem. Azt mondják, aznap éjjel a folyó vize megfeketedett, s a kolostor udvarán a kútból bűzös gőz tört fel. A város papjai azt hirdették, démon szabadult el. Én tudtam, hogy a démon már régen köztük élt.

Az éjszaka óta nem alszom. Ha lehunyom a szemem, újra látom a mélység arcát, s hallom a hangot:

„Te üríted a bűnt… de ki üríti a tiedet?”

A válasz talán ott van, a föld alatt. Ott, ahol minden ember egyforma lesz végül. Ott, ahol az undor már nem választ el, hanem egyesít.

És néha, mikor a város elcsendesül, és a hold újra alacsonyan áll, hallom, ahogy valami kaparja a földet odalent.
És én tudom – a munka még nem ért véget.

A medál démona

Rettenetesen félt, úgy érezte, van még valami itt vele a sötétségben. Valami várt rá, és most lassan közeledik felé abból a mélységes sötétségből, amit az erdőbe való belépéskor látott. A fejébe susognak, és jönnek érte. Besétált egy csapdába, olyan csapdába, amiről nem is tudott. Leült a földre, és remegett, de a remegést is abbahagyta nemsokára, mert most következett a dolog rosszabbik része. Messze, távol tőle, az erdő sötét mélyén zöldes fény villant, kísérteties, zöldes színű fény, a közepén fekete pacával. Az erdő mélyéről ezzel egyidőben különös kuncogás halk hangjait vitte felé a szél. Bármik is vannak az erdő mélyén, közelednek felé.

Azt nem tudta, hogy mik ezek, de azt érezte, hogy valami borzalmas dolog. A sötétség összezavarta az érzékszerveit, úgy érezte, mintha test nélkül lebegne a parttalan félelemben. Néhány órája még életvidáman sétált a napsütötte erdőben, és a jövőjét tervezgette. A faluszéli piacon még egy gyönyörű karláncot is vásárolt néhány garasért a kedvesének. Ben örömmel nézegette a láncon lógó medált, ami egy faragott tökfejet vett fénylő keretbe, most pedig már a legszörnyűbb rémekkel készül találkozóra. Talán démonok vagy ördögfattyak lehetnek, valami, ami az idők kezdete óta létezik egészen más formában, mint az ember. Valami, amit akkor sem értenénk meg, ha elmondanák. A téboly kezdte átvenni a félelem helyét, olyan fajta, amit még sohasem érzett.

Hirtelen támadt ez a mérhetetlen sötétség az erdőben, teljesen átvéve a fény uralmát, és idáig, a téboly határáig vezette Bent. Ismét felvillant a zöldes fény. Egyértelműen közelebbről, de még így is nagyon messze, viszont a folt a közepén már kirajzolódott. Görnyedt, fekete, emberszerű alakok közeledtek felé az erdő mélyéből. Nagyon félt tőlük, és arra gondolt, a fénylő lyuk talán a pokolba vezet. A zöld fény felvillanását ismét nevetés kísérte, vad, embertelen vihogás, a legfélelmetesebb hang, amit valaha is hallott. Hallotta ütemtelen lépteiket, súrlódó hangokat, ahogy a fákat kerülgették, hogy húzták lábaikat az avarban néha egy-egy fának ütközve.

Közeledtek felé. Még néhány fényfelvillanás, és közvetlen mellette fognak állni, meglátja ocsmány valójukat, sötét, éhes szemüket, hogy aztán a kínok kínjával haljon meg, húsával és lelkével csillapítva pokoli étvágyukat. A félelemtől már nem félt, azt túlságosan is jól ismerte már. A kárhozat ígéretétől viszont rettegett, és a fájdalomtól is, bár azt ismerte, de a különböző fokozatairól fogalma sem lehetett. A zöld fény ismét felvillant, és a pokoli, testetlen alakok már mellette álltak, és nyúlós, ám erős karjaikkal körbeölelték testét. A fájdalom felkúszott a gerincén az agyába és teljesen ellepte. A gondolat megszűnt létezni, csak a fájdalom élt, lüktetett. Visítását hörgés váltotta fel, majd csend lett, mélységes csend.

Ben némán, holtan feküdt az erdő gyepén, arcán mérhetetlen fájdalom és rettegés torzult grimasszá. Kezében egy karláncot szorongatott görcsösen, mintha a halálban is ragaszkodna hozzá. A medál közepén vigyorgó tökfej zöldes fénnyel lüktetett, és fekete füstbe burkolódzott.

A suttogó erdő titka

Az embernek mindig legyen egy jól megmagyarázható oka, ha éjfélkor a Suttogó-erdőben járkál. Ez nálam úgy kezdődött, hogy a kocsmárosné nem volt hajlandó még egy pohár pálinkát adni, mondván:
– Maga már így is több titkot árult el a széknek, mint nekem az utóbbi öt évben!

Én pedig, akit mindenki csak Trombitás Ödönnek hívott (mert trombita helyett mindig a számlát fújtam meg), megsértődve kivonultam az erdőbe. És akkor megláttam azt a kunyhót.

A kunyhót nem lehetett nem meglátni. Egyrészt, mert egyébként is a sötét erdő közepén állt, másrészt pedig az ablakából olyan sárga fény világított, mint a rendőr zseblámpája, amikor valaki éppen a disznótorból hazafelé találja meg a zsebében a szomszéd kolbászát.

Na, gondoltam, ez vagy egy becsületes favágó otthona, vagy valami olyan hely, ahol a becsületes favágót rég megette valaki. Mivel az erdőben becsületes favágót utoljára akkor láttak, amikor Mózes még kettéválasztotta a Dunát, inkább a második verzió mellett döntöttem.

Beléptem.

Bent egy öregasszony ült a sarokban, és éppen egy üstben kavarászott. A konyhát nem nevezném étvágygerjesztőnek: a plafonról lógó denevérek például szemmel láthatólag már kétszer visszaküldték a menüt.

– Jó estét! – mondtam udvariasan. – Ugye, nem baj, ha betértem? Kint nagyon sötét van.
– Bent se világosabb – mordult rám az öregasszony. – De maradjon csak. Úgyis régen volt vacsorám.

A szívem ekkor olyan gyorsan vert, hogy a szomszéd fán lakó harkály féltékenyen kopogott vissza.

– Vacsorája? – nyeltem egyet. – Mármint… vendége volt?
– Nem – válaszolta. – Hanem vacsorám.

És olyan tekintettel nézett rám, mint kocsmáros a hitelre pálinkát kérő emberre.

Ekkor azonban csoda történt. A lámpa az ablakban egyszer csak elkezdett pislogni. Hol égett, hol kialudt, mintha valaki odakintről jelezne vele. Az öregasszony pedig olyan ideges lett, mint adóellenőr a könyvelőnél.

– Már megint ő! – sziszegte. – Aki ilyenkor jön, az sosem hoz jó hírt.

Én pedig, aki addig azt hittem, hogy én vagyok a főfogás, hirtelen megértettem: van itt nálam is rosszabb vendég. És valóban: az ajtó kinyílt, és belépett egy kétméteres, félmeztelen alak, aki a hónaljában egy egész szarvast hozott, mintha csak csokor virág lenne.

– Szervusz, mama! – mondta barátságosan. – Hoztam valamit a levesbe.

Az öregasszony felordított, hogy ő nem így képzelte a diétát, én pedig úgy döntöttem, itt az idő diszkréten távozni. Az ablakon ugrottam ki, ami hiba volt, mert az ablak mögött nem kert, hanem a pince volt.

Ott azóta is kísértek a lámpafények. Ha arra jársz, és meglátod azt a kunyhót a sárga ablakával, ne menj be. Vagy ha bemész, legalább vigyél magaddal valami nagyobb ajándékot – például egy szarvast.

Mert ha egy lámpa az erdő közepén pislog, az sosem a barátság jele. Az csak azt jelenti: valaki éppen vacsorára vár.

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat